2025. október 9-12. között a Nemzeti Táncszínházban rendezték meg az Őszi Margó Irodalmi Fesztivált. Az első napról itt, a másodikról pedig itt olvashatnak. A harmadik nap programjairól Kőrösi Kata tudósít.
Elsőként a Táncszínház előcsarnokában elhelyezkedő Kávézószínpad felé visz az utam, ahol hamarosan kezdődik Czakó Zsófia Távoli rokonok című regényének bemutatója, az író és a moderátorként jelenlévő Ott Anna kisvártatva el is foglalják a helyüket. A mű három generáció női tagjáról, Margitról, Jankáról és Zsuzsiról, az ő tapasztalataikról és egymáshoz fűződő viszonyukról szól. Bevezetésként Czakó elmondja, a kötet koncepciója a szülőfalujában élő Alzheimer-kóros idős nőhöz, illetve a betegséget szintén elszenvedő nagyanyjához kapcsolódó emlékeiből ered.
A nagyanyja alakja inspirálta leginkább a történet főhősének, Margitnak a karakterét.
Ott kiemeli, az olvasás során a családi kapcsolatokban jelenlévő összetartozás és egymásra utaltság gondolata maradt meg benne élesen, és azt szeretné tudni, hogy Czakó milyen módon jutott el a regény nőalakjainak és kapcsolataiknak hiteles megalkotásához. Az író elárulja, először az Alzheimerrel küzdő Margitról akart írni, de ahogyan az ő karakterrajza fokozatosan összeállt számára, úgy kezdte el érdekelni a többi alak egymástól merőben különböző sorsa és kapcsolati hálója.
Ott továbbá a férfiak regényben betöltött, leginkább a hiány és a veszteség által szervezett szerepéről és ennek a megjelenítési módnak a tudatosságáról kérdezi a szerzőt. Czakó elmondja, Margit esetében az apa halálának mozzanatát saját családja múltjából merítette, mivel a nagyanyja férje még az első gyermekük születése előtt elhunyt. Miután ezt beleírta a könyvbe, vált világossá számára, hogy a férfiak szerepe a „folyamatos, de nagyon erős, mindenre kiható hiányukhoz vagy az enyhén fenyegető jelenlétükhöz” fog kapcsolódni a regényben. A következőkben Ott kitér a test és a hozzá kapcsolódó érzések, a leghangsúlyosabb szerepet betöltő szégyen funkciójára a kötetben, és arról kérdezi Czakót, szerinte napjainkban tapasztalható-e változás ezt illetően. Az író elmondja, ugyan azt nem tudja, hogy jobb lett-e a helyzet, de ő maga mindenképpen
szépítés nélkül, realisztikusan kívánta ábrázolni a testiséget, a tabuk tükrében megélt szexualitást és az ebből fakadó szégyenérzetet.
A testi tapasztalathoz köthetően szóba kerül az evészavar, azon belül is a kényszeres evés, valamint a családtagok szájából gyakran elhangzó testet érintő megjegyzések és bírálatok. Czakó hangsúlyozza, a külső megjelenés azért van fókuszban, mert a karakterek számára a boldogsággal áll párhuzamban, az adott személy érzelmi valóságát tükrözi, hogy úgy érzik, mindig a tökéletes alakra kell törekedniük. Végezetül
Ott rámutat a családi titkok nyomasztó és erőteljes jelenlétére a regényben,
amely a generációs szakadékok mélyülését és a családtagok eltávolodását okozza, de az emlékezet csorbulása vagy a direkt elhallgatás következtében mégsem képes rá egyik szereplő sem, hogy őszintén beszéljen a múltról. Zsuzsi, a legfiatalabb szereplő az, aki a pszichológia eszközeivel próbál kezdeni valamit saját történetével, családállításra és pszichodrámára jár, de a szerző szavaival élve, arról, hogy ez mennyiben hoz gyógyulást, már csak a következő generáció lesz képes számot adni.
A következő esemény, amelyre ellátogatok Moa Herngren Válás-trilógiája, azon belül is a harmadik kötet, Az örökség köré szerveződő beszélgetés, melyen a szerzőt Dudics Emese kérdezi, tolmácsként Vadász Linda működik közre. A svéd íróra nagyon sokan kíváncsiak, a Táncszínház Nagyterme percek alatt teljesen megtelik. Felütésként Dudics felsorol párat Herngren korábbi, széles skálán elhelyezkedő munkáiból – takarító, bűvész, bokszproducer és az Elle magazin svéd kiadványának főszerkesztője –, majd arról kérdezi a szerzőt, miként kötött ki végül az írás mellett. Herngren megállapítja, hogy a kezdetektől ez a tevékenység állt hozzá a legközelebb; az írói szakmába először szerkesztő-újságíróként kóstolhatott bele, majd forgatókönyvíróként és szépirodalmi művek szerzőjeként gyakorolhatta azt.
Hozzáteszi, saját maga számára a regényírást tartja az önkifejezés legideálisabb eszközének.
A Válás-trilógia Svédországban elsőként megjelent részét, Az anyóst saját félelme inspirálta, melynek alapja az volt, hogy a fia megszakíthatja vele a kapcsolatot. Úgy véli, ezek a típusú szorongások nemzettől és kultúrától függetlenül megtalálhatóak mindannyiunkban. Miután a moderátor rákérdez arra, mi az, ami Herngrent a családi viszonyokban érdekli, az író részletezi, számára különösen izgalmasak a családi dinamikák, mivel úgy látja, gyakran a hozzánk legközelebb álló szeretteinkkel a legterheltebb és legkomplikáltabb a kapcsolatunk. Ezeket a kötelékeket akarta különböző perspektívákból megvizsgálni és bemutatni. A válásban például az érdekelte, hogy miként lehet diszharmonikus párkapcsolatokat empatikus szemszögből bemutatni, morális állásfoglalás nélkül, realisztikusan szemléltetni az emberi hibákat és kudarcokat.
Sokszor azért is hibázunk, mert nem tudjuk tisztán kommunikálni a másik felé a szükségleteinket, vagy magunk sem vagyunk tisztában azokkal.
A konfliktusok feloldásához szerinte az vezet, ha először magunkat próbáljuk megérteni és mélyebben foglalkozunk saját belső világunkkal. A sorozat harmadik, Az örökség című részében azt boncolgatja, hogy családokon belül mennyire könnyen kényessé válik a határok meghúzásának és átlépésének, illetve a ránk szabott szerepekből való kilépésnek a kérdése. Ehhez kapcsolódóan Dudics arra kíváncsi, van-e remény, hogy a következő generáció ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint mi. Herngren pozitív képet vázol fel: úgy látja, mindig van lehetőség változásra, igenis tudunk tanulni az előző generációk kudarcaiból és melléfogásaiból, épp ezért ő maga mindig reményteli lezárások megírására törekszik. Ezt követően a moderátor a regényekben gyakran felbukkanó tárgyi szimbólumokra tereli a beszélgetést, amellyel kapcsolatban a szerző elmondja, ezek sokszor pótcselekvések anyagi manifesztációi,
olyan eszközök, amelyekbe a karakterek belevetíthetik vágyaikat és félelmeiket, ezáltal pedig rendszerint konfliktusok forrásává válnak.
Dudics megjegyzi, nagyra értékeli, hogy kifejezetten női tapasztalatok – menstruációs görcs, lombikprogram, szülés utáni depresszió – is feltűnnek a szövegben, és arra kíváncsi, miért volt fontos számára, hogy ezekről beszéljen. Herngren kifejti, azért tett említést ezekről a témákról, mert a női élet természetes velejárói, tehát az emberi tapasztalat realisztikus ábrázolását teszik lehetővé. Hozzáteszi, bár fontosnak tartja a küzdelmet a nők jogaiért, elsősorban arra törekedett ezeknek a mozzanatoknak a bevonásával, hogy autentikus karaktereket és élményeket formáljon meg, amelyekhez az olvasó is kapcsolódhat. Végezetül még szóba kerül Herngren forgatókönyvírói tevékenysége, további regénytervei, valamint írói rutinja, amelyet illetően a közönség számára kiderül, hogy többek között a pomodoro technika, a futás és a heverői nyújtják számára a legnagyobb segítséget.
A beszélgetés után pár percet a friss levegőn töltök, majd újra beállok a Nagyterem előtt várakozók közé, mert fél órán belül következik Barnás Ferenc Most és halála óráján című regényének bemutatója, a szerző beszélgetőpartnere Valuska László. Felvezetésként az író korábbi, Életünk végéig című regényére terelődik a szó, amely az első olyan műve, amelyben megjelenik Ázsia, és ahol az új kötet egésze játszódik. A szerző elmondja,
saját kilenc évig tartó délkelet-ázsiai tartózkodása, az ott tapasztaltak voltak azok, amelyek inspirálták most megjelenő könyvét.
A regény egy fiktív óceániai szigeten játszódik, a főhőse Torjai Endre, akinek a fizikai és mentális összeomlását követhetjük nyomon a négy fejezet (Levegő, Víz, Tűz, Föld) nyomán. Torjai egy nyugdíjba vonult, krónikus fájdalommal élő, önmagával vívódó, gazdag belső világgal rendelkező férfi, aki ennek a belső világnak a követelésére hallgatva arra kényszerül, hogy számot vessen saját múltjával és jelenével. Felmerül, vajon hogyan lehetséges önmagunkat teljesen kiszakítani az addig megszokott környezetből, és abból a kollektív tudatfolyamból, amelynek mindaddig részei voltunk. A szerző elárulta, a regény a főhős utolsó életszakaszába enged betekintést – ez a halál előtti állapot egy teljesen más tudati szintet képes működtetni, amelyben nem a korábbi kulturális és történelmi egészbe való beágyazottság, hanem az egyéni lélek tapasztalata válik meghatározóvá.
Ebben a helyzetben az egyén saját magát a halálközeli transzcendentális állapot tükrében képes igazán megismerni.
Ezen a ponton Barnás egy hosszabb részletet olvas fel a regényből, amely után Valuska arra kíváncsi, vajon olvasóként hogyan lehet megbirkózni a könyv azon, általa sokkolónak jellemzett állításával, hogy a gyógyulás érdekében az egyetlen megoldás a haza elhagyása. Hogyan lehet, hogy Torjai a folytonos fájdalom és meggyötört pszichéje ellenére egy idegen kontinensen fogódzót talál, és képes addig nem látott módon belekapaszkodni az életbe? Barnás kifejti,
a szigeten egy olyan archaikus világ tárul Torjai elé, amelyben az emberi lélek nincs kitéve a modern civilizáció ártalmainak,
és egy naivabb, zabolázatlan és romlatlan világban létezhet. Ez a romlatlanság az, amely elemi erővel hat a regény elbeszélőjére, aki átadva magát ezeknek a benyomásoknak, békére talál. Ez pedig lehetővé teszi, hogy azonosulva a fájdalommal, ne akadályként, hanem identitása alapvető részeként élje meg azt. Az író hozzáteszi, ez a béke egy utazástörténet következménye, amely során Torjai arra kényszerül, hogy szembenézzen az addig elkerült valósággal. Befejezésül Barnás újabb részletet olvas fel, majd Valuska kifejezi azon reményét, hogy rövidesen kezünkben tarthatjuk a szerző következő alkotását.
Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, Budapest, Nemzeti Táncszínház, 2025. október 11.
A borítófotót Fekete-Hinsenkamp Celesztina készítette.
